Aradi Vértanúk Emléknapja – Október 6

A fegyverletétel

A magyar honvédsereg a Világos közelében levő szőlősi mezőn tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt: a nemzet, szabadságvágya ellenére két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben már nem tudott tovább harcolni. Az osztrákok sértett büszkesége miatt – hogy a megadás nem előttük történt – a tábornokokat megillető lőpor és golyó általi halál helyett kötél általi halált írtak elő a magyar parancsnokok részére, miután az oroszok – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat kiadták. Az utóbbi büntetésnek – amelyet korábban inkább csak köztörvényesekre alkalmaztak – megbecstelenítő jellege is volt.

Vádak és ítéletek

A 30 magyar tábornok közül 15 került a szövetségesek kezére. Közülük Görgei és a Pétervárad feladásáért amnesztiában részesített Kiss Pál kerülte el a hadbírósági eljárást. Két tábornok, Gaál Miklós és Pikéty Gusztáv csak hetekkel később jutott a császári és királyi hatóságok kezére.

A szabadságharcban résztvevők elleni megtorlás gondolata már 1848 novembere óta foglalkoztatta az osztrák hatóságokat. Az uralkodó és Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy, a császári és királyi (cs. kir.) hadsereg fővezére által kiadott kiáltványok és rendeletek azonban főleg a magyar politikai vezetést, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés tagjait fenyegették súlyos retorziókkal. Windisch-Grätz a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tiszteket rendre felszólította a közös zászlóhoz való visszatérésre, utoljára 1849 januárjában. A kortársak azonban meglepve tapasztalhatták, hogy a cs. kir. fővezér a képviselőket viszonylag rövid igazoló eljárás után szabadon bocsátotta, a katonákra viszont súlyos büntetéseket rótt ki a pesti Központi Katonai Vizsgálóbizottmány.

A vádlottaknál két határnapot vettek figyelembe. Egyrészt 1848. október 3-át, tehát annak a királyi manifesztumnak a kibocsátását, amely feloszlatta a magyar országgyűlést, törvénytelennek minősítette Kossuth és társai ténykedését, az országot a haditörvények alá helyezte és Jellasicsot nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá. A haditörvényszék „rugalmasan” kezelte ezt a határnapot: a Délvidéken szolgáló tiszteknél 1848. október 10-étől számították azt az időpontot, amikortól fegyveres lázadásban való részvétellel vádolták őket. (A temesvári várőrség és főhadparancsnokság ugyanis ezen a napon hirdette ki az október 3-i manifesztumot.) A feldunai hadseregben szolgálóknál Windisch-Grätz október 17-ei felszólítását, illetve az október 30-i schwechati csatát tekintették kiindulási időpontnak.

A második dátum 1849. április 14., a magyar függetlenség kimondásának és a Habsburg-Lotharingiai uralkodóház trónfosztásának napja volt. Azok a tisztek, akik ezt követően szolgáltak, felségsértés bűntettében voltak elmarasztalhatók. A bíróság itt is engedett némi “türelmi időt”. Gáspár Andrást, aki 1849. április 24-én köszönt le a hadtestparancsnokságról és kért betegszabadságot, csupán fegyveres lázadás bűntettében marasztalták el. Mindazonáltal az ítéletek már a tárgyalás előtt elkészültek.

A hadbíróságot Karl Ernst törzshadbíró vezette, az ítéleteket Julius Jacob von Haynau – akit katonái csak Einhau-nak (bökő) hívtak – mint Magyarország teljhatalmú kormányzója erősítette meg. Valamennyi tábornokot kötél általi halálra ítélték, annak ellenére, hogy például Dessewffynek szabad elvonulást ígértek a fegyverletétele előtt. Haynau a hadbíróság felterjesztése alapján négy halálra ítélt büntetését különleges kegyelemből a tisztekhez méltó golyó- és lőpor általi halálra változtatta. Kiss Ernő altábornagy azért részesült e „kegyelemben”, mert a szabadságharc alatt ténylegesen soha nem harcolt a császári haderő ellen. Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, Schweidel József pedig csak a Schwechati csatában harcolt a császári haderő ellen, a továbbiakban adminisztratív beosztásokban szolgált, illetve Pest városparancsnokaként alkalma volt jó kapcsolatot kiépíteni a hadifogoly osztrák tisztekkel.