Magyar Rendszerváltók Országos Szövetsége(MAREVOSZ)- MAREVOSZ

Idézet Prof. Dr. Vass Csaba: Hungária az archiregnum c. tanulmányából:

„A KERESZTYÉN EGYHÁZTÁRSADALOM JELLEGZETESSÉGE

Ahhoz, hogy a Szent Korona, s vele Archiregnumunk, Hungária szakrális jellegzetességeit teljes jelentőségében láthassuk, röviden át kell tekintenünk a keresztény egyházközösség hasonló tulajdonságait, s ezeknek a stoffich világi társadalom kifejlődésében játszott szerepét. Ebben a közbeiktatott részben ezeket vázoljuk fel:

1. a keresztyénség nagy, de önellentmondó szakrális teljesítménye: a szakrális egyháztársadalom

Mielőtt e kudarc alapját, a szakralitás megosztását az egyháztársadalomban kibontanánk, a félreértések elkerülése végett, sok más társunkkal együtt kiemelt hangsúllyal állítjuk magunk is, hogy a korai kereszténység rendkívüli, az európai emberiség történetében addig talán nem tapasztalt tettet hajtott végre. A szakralitását vesztett és ezért morálisan szétzüllött és legitimitását saját elitje előtt is elvesztett s ezért összeomlott Római Birodalom romjainak a rablóbandák általi, barbár önpusztító öldöklését megállította, újra szakralizálta, és moralizálta az európai világot. Hallatlan nagy jelentőségű teljesítmény, amelyet érdeméhez mérten nincs terünk tárgyalni, ahogyan megoldásának azt a módját is csak jelezhetjük, ami ugyanakkor magába foglalta későbbi bukásának alapvető okát is.

A nyugati Európát a vészterhes V. században a légiók rablóbandákba szervezett maradékai tartották rettegésben, a korábban jól működő kézműipar és mezőgazdaság szervezettség híján szétesett, a bandák elől a család szervezett oltalmába és egymástól biztonságos elkülönülést nyújtó „bokortanyákba” húzódott vissza a maradék szakértelem, s így tehetetlenül szenvedte el a rablók rajtaütéseit. Európa a kipusztulás szélére sodródott: elkorcsosult maradékai egymást falták fel.”

További értesülés Európa kulturális színvonalának helyzetéről hazatérésünk időszakában – a Hazatérés c. könyvemből, 18-22. és 29. old.:

„Sackur Ernst, egy jezsuita pap „Die Cluniacenser Halle” c. könyvében (1894) leírja a X. századi Európa helyzetét. Az arisztokrácia rabolta és gyilkolta egymást, de ezek közt a hercegek voltak a legrosszabbak. Ha egy kóbor lovag összehozott egy pár követ egy hegycsúcson, azt egyből kastélynak nevezték. Az európai lakosság ez időben vadállatok prédája volt, de ettől nagyobb veszélyt jelentett számára a rablók sokasága. Mindenki menekült volt és kóbor nomád, nem volt állandó lakásuk: nem építettek falakat, hanem barlangokban és vékony-gyenge menedékekben húzták meg magukat. A Nagy Károly-i krónikák tudósítása szerint: e kor épületei mind sárból és fából épültek.

A francia püspökök parancsba adták a barátoknak, hogy építsenek kolostoraik körül kőfalakat, védekezésül a normandiai támadók ellen. A barátok válaszukban azt írták, hogy nekik sincs ismeretük ilyen mesterségben, s az sincs, aki tanítaná őket, hivatkoznak arra, hogy „amit felépítünk nappal, az éjjel ledől.”4

Madarász Henrik (926-936) krónikása, Widukind írása szerint a tornyokat, amit a magyarok ellen építettek, „városnak” nevezték, azért, mert kőből épültek, befogadó képességük kilenc katona volt. Widukind külön említi, hogy az úgynevezett „városokon” kívül nem volt több kőfal a német államokban.

Belgiumban a régi házak mind fából épültek, annak dacára, hogy a fa ezen a területen ritka volt, kő viszont mindenhol bőségben. A XIV. század után épültek a kővárak és kastélyok. A régi belgiumi házak vécéit csak újabban építették be.

Benvenuto Cellini (1500-1571), a neves arany-ezüst-(ötvös)műves, aki két évet töltött I. Ferenc francia király (1515-1547) szolgálatában, panaszkodott, hogy amikor Franciaországban utazott, mindig sátorban szállásolták el, mert egyszerűen nem voltak kőépületek.

Az idegen származású magyar királyok az időben nem nézték jó szemmel a tényt, hogy a magyarok náluk sokkal kulturáltabbak, fejlettebbek, ezért amikor csak tehették, mindent pusztítottak, hogy fölényünket eltüntessék. Erre példa a Szent Római Császár, aki mint Ferdinánd magyar király (1637-1657), kirabolta Buda várát és a királyi temetkezési kriptát Székesfehérváron.

Habsburg Leopold (1657-1705) I. Leopold magyar király leromboltatta a XIII. században épült visegrádi várat, csupán szépsége miatt. Romjain vízöblítéses rendszer maradványai látszanak. A Blois kastély Franciaországban, amely a XVI. században épült, gyönyörű volt, de nem voltak vécéi. A folyosókat használták e célra. Csák Máté vára, amely a XIII. században épült, s amelyet Károly Róbert király vett birtokába, vízöblítéses vécével volt építve.

A franciák az egészségi tisztántartással és alsónemű használattal csak a keresztes háború során ismerkedtek meg. Így láthatjuk, hogy elődeinknél, Árpád magyarjainál, az egészségi higiénia már 896-ban ismert volt. A magyar harcosok nagyon kevés személyi tárgyat vittek magukkal az élelmen kívül, mert a hosszú út és a gyorsaság is indokolta ezt, csak egy szütyő húspor, köles, tejpor volt náluk. Ezenkívül még vittek magukkal egy összehajtott, előzőleg kiszárított állatbendőt (kecsketömlő), amit mosdótálként használtak. Ez megjegyzendő, mert mutatja, hogy a tisztálkodás jellemző volt a turáni népekre.Az európai arisztokrácia úrhölgyei még a XVIII. században is aranyrudacskákat használtak a tetvek ellen, mikor a csípés már kibírhatatlan volt. Mikor Szt. Erzsébet (III. Béla leánya) Thüringiába került, magával vitte a kincsek sokaságát, többek között ezüst kádját, aranyláncokat, egyéb ezüst ékszereket, ezüst bölcsőt, amit ott még sosem láttak.”

*****

Őseink így fejlesztették ki honszervező képességüket, mindez Európa népeiben évszázadokkal később jelentkezett. A vérszövetség, amely minket, magyarokat egy egységes államszövetségbe fogott össze, körülbelül 500 évvel előzte meg a legtöbb európai államot. A francia királyság XI. Lajos (1461-1483) alatt egyesült. Bismarck (1815-1896) egyesítette a német államokat. Olaszország Garibaldi alatt egyesült (1807-1882).

*****

„A magyar nemzet lényege egy sajátos, csak a magyarokra jellemző, szellemi-érzelmi értékrend követése. A magyar nemzet nem nyúlt senki nyelvéhez és etnikai szabadságához. Nem akart senkit beolvasztani, asszimilálni. Ehelyett a népi autonómiákat, az önrendelkezést fejlesztette tovább, hűen az ősmagyaroktól és a honfoglalóktól örökölt hagyományaihoz.” (Drábik János)

Dr. Drábik János: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” című tanulmányában: „Hogyan jött létre a magyar nemzet sajátos szellemisége és értékrendje?” c. rész, 90-91. oldalak.

„Magyarországon nem fejlődött ki a hűbériség nyugati formája, mert erre az országra ráterült a keresztény király palástja, és kialakult a nemzetet összetartó Szent Korona-tan. A magyar királyság Apostoli Királyság volt. A magyar rendi-nemzetfogalom külsőre hasonlít a nyugati rendi-nemzetfogalomhoz, tartalma azonban más. Ezt a fogalmat nem a rendiség hozta létre, ő is csak az ősi nemzetfogalmat fogalmazta újra és őrizte tovább.

Az ország lakosai közül csak a nemesség tagjai tartoztak a nemzethez. A nép alkothatott külön etnikai egységeket. A legújabb történeti kutatások szerint az itt talált népek és az első telepesek a királyság első két századában teljesen asszimilálódtak a honfoglalókkal, s az ország lakossága etnikailag is egységes lett. Ez így fejlődhetett volna tovább, ha a tatárjárás vérvesztesége nem kényszeríti ki az újabb tömeges betelepítést. Kisebbségről a mai értelemben itt nem beszélhetünk, mert hiszen többség sem volt. Az állam ugyanis nem népi-jellegű, nem nemzetállam. A királyé mind a birodalom, mind az állam. Még kevésbé nemzetállam mai értelemben, hiszen akkor a nemzet nem a népiségen alapult, hanem egy merőben szellemi vezérelven, amelynek szintén a király volt a birtokosa.

Az államot és a nemzetet ő személyesítette meg. Minden uralma alá tartozó nép felett állt, de egyikhez sem tartozott. A jogok, a szabadságok, valamint kötelezettségek nem a népi hovatartozástól függtek, hanem a rendi állástól. A magyar népiségű közembernek nem jelentett előnyt, ha urával ugyanazon etnikumhoz tartozott. A magyar krónikák szerzőinek föltűnik, hogy a közrendűek között is vannak magyarok, és ők szabad harcosok voltak ősidőktől fogva.

Feltehető, hogy ebben az időben már sokan vannak közöttük elmagyarosodott és magyarul beszélő idegenek is. Az államnak és az egyháznak külön nyelve van: a latin, amely egyik népnek sem az anyanyelve. Az uralkodó réteg soknyelvű, s ez az ősi hagyományához tartozik. Szent István intelmeiben utóda lelkére kötötte, hogy minden népet a maga törvényei és szokásai szerint kell kormányoznia. A befogadott népeknek nemcsak a nyelvét, etnikumukat, hanem politikai szervezési formáikat is részben megőrzendőnek tartják. Az egyetlen követelmény a királyhoz való hűség.

A besenyők, a székelyek, vagy a kunok a maguk politikai szervezetei szerint élhettek, s ugyanez vonatkozott a városlakó németekre, olaszokra vagy franciákra is. A beszivárgó vlachok, oláhok, a mai románok is megőrizhették saját életformájukat, szervezetüket. Mélyreható asszimilációra sem a tatárjárás előtt, sem azután nem került sor.

Ebben a formában szilárd, tetterős, az egyetemes kultúrát és civilizációt szolgáló állam jött létre. Erre olyan nemzet volt képes, mely nem tekintett származásra és nyelvre, hiszen maga sem abból nőtt ki, hanem sokkal magasabb rendű fundamentumon épült fel. Ebben a szimbolikus kapcsolatrendszerben érvényesült az ősöktől kapott örökségként a sokféle nép kormányzásának a művészete. A Szent Korona államában nem kellett félnie egyik nemzetiségnek sem. Ennek az államnak az irányítója felhasználta a középkori keresztény Európa értékeit, de az igazi varázserőt nem Nyugatról kapta, hanem ő hozta magával Keletről, Mezopotámiából, Egyiptomból, és a Kaukázus vidékéről (és az ősi Kárpát-medencéből, annak ős népétől – B.L. megjegyzése).

A 13. század közepén döntő fordulat állt be a magyarság fejlődésében. Felduzzadt a nemesek rendje a királyi szerviensek egyetemes felvételével. Ez a rend most már a király személyétől függetlenül is közösségnek tartotta magát. Felelősnek érezte magát az ország sorsáért és igényt formált a szuverenitás jogára. Nemzetté alakult át puszta alattvalók tömegéből. Nemcsak társadalmilag, mint előjogokat élvező osztály, hanem történeti-nemzeti önérzet és hivatástudat tekintetében is az országot benépesítő többi nép fölé emelkedett. Ők a magyarok, ők a gens Hungarica.

Az így létrejött magyar nemzet nem törekedett semmilyen etnikum megsemmisítésére. Minden etnikai közösség használhatta saját nyelvét a hétköznapi és a hivatalos életben is. Ekkor a magyar nyelvű etnikum a legnagyobb létszámú, amely óriási többséget alkot, és ezért a vezetőréteg átveszi a regionális többséget alkotó nép nyelvét. A népi hovatartozás egyik külső ismertetőjele az anyanyelv, de a Magyar Királyságban, a történelmi Magyarországon a nemzet lényegét nem ebben látták. Az állam és a közélet nyelve ugyan a latin volt, de az ország lakóinak többsége a nemzetet magyarnak tartotta. Magyarnak lenni annyit jelentett, hogy Attila és Árpád népének az örökségét hordozzák, és az utódokban tovább élnek azok a képességek hun-örökségként, amelyekkel Magyarország teljesíteni tudja hivatását.

Mi ez a hivatás? Nem más, mint a krisztusi béke biztosítása a kereszténység keleti határán, a Szent Hit terjesztése és az egész keresztény Európa védelme a pogány Kelet ellen. A magyarságnak ezt a hivatását IV. Béla király fogalmazta meg 1252-ben a pápának, amikor újabb tatárinvázió fenyegette országát.”

*****

E nagyszerű nemzetalapítás képes volt elfogadni az idegen fajú, nyelvű Kárpát-medencei lakosokat is, ha saját meggyőződésükből, önként vállalták a magyar őslakos többségi nép emberséges állameszméjét. Ami így erősítette ezeregyszáz éven át, az 1917-18 évekig békés egyetértésben fennállott történelmi Magyarországot. A tatárdúlás (1241) megrázkódtatta e népek elrendeződését. Ezt követte a mohácsi vész (1526), amit nevezzünk „a nemzeti nagylétünk nagy temetőjének”. És következett az 1848-49-es szabadságharc, amit én a nemzeti nagylétünk második nagy temetőjének nevezek, azzal együtt, hogy a Habsburg osztrák császár ránk erőltette a finn-ugor elméletet, hogy elfeledtesse a hun, avar, magyar emlékeinket.

„Elfeledtették és fölényesen hirdették az oláh cigányok életszínvonalán élő és a legnyomorúságosabb életviszonyok között tengődő voguloktól való származást.” (Nagy Sándor: Előszó). Az évszázados finn-ugor tanítás következtében nemzettudatunk vonzó erejét, „a bűnös apáinkat” fiataljaink nem vállalják, így inkább vállalnak mindent, csak az ne legyen magyar, feladva az őseinknek járó tiszteletadást. Nemtörődők lettek, s ugyanígy nemtörődők lettek történészeink is. Ezért lehet az, hogy amikor a cáfolhatatlan igazság mellettünk szól, akkor is hagyjuk, hogy szabadon nullázzák azt alaptalan hazugságok terjesztésével. Íme, néhány példa erre a sok közül.

Az a tévhír terjedt el, hogy az I. világháború okozója gróf Tisza István volt.

Tisza István levele a császárhoz (részlet):

... „Kötelességem lesz, hogy a holnapra egybehívott minisztertanácsban a magyar kabinetet állásfoglalásra bírjam, addig is csupán a magam nevében nyilatkoztathatom ki, hogy a Felséged szolgálata iránti odaadásom ellenére, vagy jobban mondva, éppen ezen odaadásom következtében, a kizárólagos és agresszív háborús megoldásért való felelősségben osztozni nem tudnék.

Budapest, 1914. július 8.

Gróf Tisza István s.k.”

 Július 9-én a magyar kormány támogatta Tisza István álláspontját és felhatalmazta annak kivitelében. Július 14-én Bécsben, a Korona Tanács második összejövetelén, nagy propaganda megnyilvánulás indult Tisza ellen, különösképpen a franciák oldaláról, mert Tisza ekkor már elfogadta Gróf Berchtold Szerbiának nyújtandó ultimátumát.

A Vörös Könyv tanúsága szerint, a július 19-én Szerbiának küldött ultimátumban olvashatjuk Tisza feltételét. Ha Ausztria megnyeri a háborút, Magyarország nem fog területelcsatolást végrehajtani Szerbiával szemben. Az itt írottak a bizonyítékok arra, hogy Benes becsapta szövetségeseit, amikor Tiszát okolta a háború beindításáért. Benes, Masaryk propagandahadjárata azt állította, hogy Tisza és Magyarország felelős a háború kirobbantásáért.

(…)

Henri Pozzi írja: „Ma már tudjuk, hogy akkor már valóban megkezdődött. Tudjuk azt is, hogy Sasanov, II. Miklós cár nevében, körtáviratban értesítette az összes kormányokat, hogy: ’Oroszország előre is visszautasít minden mérséklési közbenjárást, amely Pétervárott megkíséreltetnék.’ Most már a magyaroknak nem volt többé módjukban választani: A szükség kényszerítette őket, hogy együtt menjenek Ausztriával, – együtt Németországgal – együtt mindenkivel – aki segíthette őket területüknek megvédésében a fenyegető orosz betörés ellen...

A Vörös Könyv-ben közzé tett jegyzőkönyvek tanúskodnak arról, hogy Tisza még így is csak azon feltétel alatt volt hajlandó hozzájárulni az ultimátumhoz, ha az összes hatalmakhoz egy jegyzéket küldenek azzal a kijelentéssel, hogy Ausztria-Magyarország még győzelem esetén sem vesz el semmiféle területet a legyőzött Szerbiától.”

 

Ugyanez megismétlődött a II. Világháború idején Teleki Pál miniszterelnök vádolásával.

Hernádi Tibo írja:

 Gróf Teleki Pál Erdélyben született és nevelkedett. Mélyen gyökerező katolikus vallása, rendkívül érzékeny lelkülete, óriási tudása és mindenekfölötti becsületessége, egyenes jelleme arra képesítette, hogy Horthy Miklós kormányzó népünk történetének egyik legnehezebb időszakában a haza élére állítsa. Gr. Teleki Pál minden erőfeszítéssel távol akarta tartani az országot attól a háborútól, melyről előre látta, hogy borzalmaival fölülmúl majd minden eddigi pusztítást, vérontást, szenvedést, és jól tudta, hogy ez a világméretű, életre-halálra menő harc csak Németország teljes vereségével végződhet. Gróf Teleki Pál 1941. április 3-a hajnalán nem vethetett önkezével véget annak az életnek, melyet, mint hívő keresztény, Isten ajándékának és rendeltetésének tartott. Hitte, remélte, hogy meg tudja menteni hazáját a pusztulástól. Kinek állt érdekében Teleki halála? Idézzük vissza Teleki Pál komornyikjának hiteles szavait:„Április 2-án este megérkezett a Gróf Úr, rendelkezéseit kérte, ő pedig azt mondta:’Készíts ma estére tálalóra aprósüteményt, konyakot, szivart, kávét. Német vendégeim érkeznek, német vezérkari ezredes és segédtisztje. Neked nem kell itt lenned. Vendégeimnek az a kérése, hogy lehetőleg egyedül legyünk a fontos tárgyaláson.’ Kérdezés nélkül igenist feleltem. Távozásomkor megkérdeztem, reggel mikor jelentkezzem. A szokott időben, ötkor,’ felelte a Gróf Úr, aki nem volt ideges. Ma korán reggel jelentkezni akartam. Kopogtam, nem válaszolt senki. Lassan benyitottam a szobába, rettenetes látvány fogadott. A földön feküdt a Gróf Úr, mellette pisztoly, minden feldúlva. A dulakodás szembetűnő volt.” A komornyik egy másik beszámolóban azt is elmondja, hogy utolsó este Teleki kérte, készítse elő cserkész egyenruháját, mert másnap együtt lesz cserkészeivel.

Tudjuk, Teleki Pál volt a magyar cserkészmozgalom egyik alapítója, példaképe, eszménye. Ő volt az, aki közvetlenül az I. világháború után megszervezte és vezette azt a cserkészcsapatot, mely részt vett a dániai cserkész világtalálkozón.

 

Harmadikként említem a közismert szlogent: „az utolsó csatlós” jelzőt, amellyel hazánkat megbélyegzik. Íme, az igazság:

Hernádi Tibor, a Kiknek állt érdekében a második világháború c. könyvében, idézi Kovách G. István kutatási eredményét, melyet egy londoni könyvtárban talált, és amely megjelent a Fasiszta Nemzet? Antiszemita Magyarság? című írásban (Hunnia, 1991). Ez a bizonyíték 1943. október 14-i dátummal, C12035 szám-jelzéssel, és 1943. október 15, F.O. 371/34498 számmal van nyilvántartva.

Ebben a dokumentumban „Namier professzor (zsidó képviselet) aggodalmát fejezi ki Magyarországnak a német szövetségből való idő előtti kiugrása miatt. Megállapítja, hogy Magyarországon a zsidók biztonságban élnek, de a háborúból való kilépés, vagy annak akár a kísérlete miatt Németország megszállná Magyarországot és ezzel a zsidók biztonsága veszélybe kerülne.”

Az idézett okmányból megtudhatjuk a brit kormány elutasító válaszának magyarázatát A. W. S. Randall leírása szerint.

„Namier professzor a zsidó képviselettől (agency) tegnap közölte velem, hogy az ő emberei nagyon aggódnak, ha netán a magyar kormány idő előtt cserbenhagyná Németországot, ami Magyarország megszállását eredményezné, és veszélyeztetné az ott élő 800.000 zsidót, akik jelenleg viszonylagos biztonságban vannak. A zsidók itt – mondta ő – úgy vélik, hogy Németország nem engedi a magyarok háborúból való kilépését mindaddig, amíg a német hadsereg azt meg tudja akadályozni, sőt, nyomban megszállná Magyarországot, ami a legnagyobb számú, Európában még meglévő zsidóság megsemmisítését eredményezné.

„Azt mondtam, hogy a lehetőség már elő lett terjesztve (lásd a Tablet legutóbbi cikkét) mint ok, amiért Magyarország ne kezdeményezzen korai átállást a Szövetségesek oldalára.

„Namier professzor azt mondta, hogy az egyetlen remény, ahogy a zsidóság látja, ha a magyarok nem mozdulnak, amíg gyakorlatilag biztosítva nem lesz, hogy a németek már nem tudnak visszavágni.

(Kézírás) „E kérdést megkülönböztetett figyelemmel kísérjük, és nem követeljük a magyaroktól, hogy nyíltan álljanak ki a németek ellen, ami a német megszállást eredményezné. Úgy véljük, hogy e kockázat jelenleg kicsi.”

(A fenti angol külügyminiszteri jegyzék részben megjelent Juhász Gyula: „Magyar- Brit Titkos Tárgyalások, 1943” című könyvében, Kossuth Könyvkiadó, 1978)

 *****

Amikor nincs senki, vagy nincs egy nemzeti hírszolgálat, amely a népét, nemzetét ért ilyen hazugságokat világgá kürtölje, és az igazság hirdetésével cáfolja, népében ezáltal is fenntartsa a reményt, akkor nagy bajok vannak ebben az országban, mert ha nem jön gyors, de drasztikus nemzetérdekű változás, akkor a nemzet menthetetlenül elpusztul.

Magyar testvéreinknek fáj, hogy templomaink, váraink, kastélyaink a trianoni rablás áldozatául estek s azokat a rabló államok büszkén mutogatják, mint saját építkezésük remekeit. Fáj, hogy ősi temetőinkben azok sírjai előtt nem róhatjuk le hálánkat, akik a honvédő háborúkban önként hoztak értünk véráldozatot. Bizony, elévülhetetlen és nagy fájdalom ez, de talán még nagyobb, amikor arra gondolunk, hogy megcsonkíttatásunk hamis okokra hivatkozva történt. A döntést úgy hozták meg, mindenképpen igazságtalanul, hogy nem a román hadsereg verte meg a magyar honvédeket, nem a szerbektől szenvedtünk vereséget, még kevésbé Ausztria győzött le bennünket, hanem a Népszövetség volt tehetetlen. A lefizetett francia sajtó félrevezette, félretájékoztatta a népeket, és a Kárpát-medence földrajzát, történelmét nem ismerő, naiv francia politikusok hozták a máig érvényesülő, végzetes döntést. S a leggyalázatosabb, a legfájóbb az, hogy a nagyhatalmak által létrehozott, új állam-szomszédaink éppen jóságunkkal, emberségességünkkel visszaélve, hazugságok alapján követelték és kapták meg jogtalan prédájukat. Szétszakították, megszüntették az ősi, szakrális Szent Korona országát. Így engedtek utat szabadelvűség címén az istentelenség és embertelenség burjánzásának.

Sokszor voltunk a végromlás veszélyében, de eddig a magyar együttélés ősi szelleme sok-sok idegent magyar érzületűvé változtatott. Ez a magyarrá válni akaró szellem, ami most már – a jelek szerint – oly nagyon hiányzik gyermekeink lelkéből. Igaz, az ’56 előtti „jampecekről” sem következtettünk volna arra a nemzetért való hősi kiállásra, amire a „pesti srácok” képesek voltak a legválságosabb percekben. Ezért mégis bízunk, és reméljük, hogy Istenünk révbe visz bennünket.

Megtépve, de törve nem, él, és élni fog Hazánk, ha Te és Ti úgy akarjátok, és tesztek is érte.

Botos László

2015. december 23.