"Magasságos Isten! Kik ezek?'"Így akasztottak a kommunisták 97 évvel ezelőtt

"A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Mostazonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”

A néhány esztendővel korábban még a Galilei Körben antimilitarista világbéke-szeánszokon révedő Korvin Ottó, Rákosi Mátyás, vagy Révai József ’19 tavaszán-nyarán már az “osztályellenséggel” való kíméletlen leszámolást hirdették. Dr. Váry Albert 1922-ben kiadott „A vörös uralom áldozatai Magyarországon” című munkájában 590 meggyilkolt embert jegyzett fel. Ez az összesítés azonban nem tartalmazza a börtönökben halálra kínzottak és az trianoni diktátum értelmében elszakított területeken kivégzettek nevét. Így a vörösterror véres mérlege valószínűleg jóval 600 áldozat fölé rúg. A vörösterror fő felelősei a Belügyi Népbiztosság rettegett Politikai Osztályának feje, Korvin Ottó, a nemzetközi hírű tudós létére a vérengzések ideológiai megalapozását szolgáló Lukács György, a Vörös Hadsereg politikai biztosa voltak.

A gyilkoló gépezet terepen jeleskedő élmunkásai a fővárosban a Cserny József vezette Vörös Őrség és a Szamuely Tibor közoktatásügyi (!) népbiztos körül tömörülő „Lenin-fiúk” voltak. Ahol hírhedt páncélvonatuk feltűnt, rövidesen az út menti fákra felakasztott ártatlan emberek sora mutatott példát a proletárdiktatúra „forradalmi törvényességéből”.

A vörösterrort kamaszfejjel átélő Fekete István – a magyar gyermekirodalom alapműveinek, a Vuknak és a Tüskevárnak a szerzője – 1939-ben megjelent Zsellérek című regényében megrázó erővel ábrázolja az egyszerű falusi emberek vérfagyasztó találkozását a bolsevik könyörtelenséggel.

“De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehérpénz is: pénz.Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.

– Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben…

– Van ez is olyan jó pénz – mondta a kupec.

– Ha magának jó, hát tartsa meg!

A kupec lármázni kezdett.

– Mi van itt? – kérdezte egy katona.

– A pénzt szídja ez a paraszt. Meg a kormányt…

A katona megrántotta az ember kabátját.

– Maga merte? Az öreg paraszt végigmérte a katonát.

– Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!…

A katona ordított: – Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak…

– Elég baj az…

A katona mellbelökte az öregembert. – Még járatod a szád?…

Az ember megtántorodott, de nem esett el. – Megütöttél, kutya? – és botjával végigvágott a katonán. Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.

– Itt van! – mondta. – Bottal vágta fejbe, szídta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.

Közrefogták az öreget: – Előre!

– Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most nem hagyom. Várjanak, míg visszajön az asszony… Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.

– Előre!

– Hát majd ezt is megmondom a törvényben. Emberek maguk? Sógor, vigyázzon az ökrökre – kiáltotta valakinek – amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már. Az állomáson túl folyt a patak, melyben fürödni szoktunk. Partján füzek álltak és most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék.

– Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák…

– Csend! Mit mondott maga a kormányról?

– Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy…

– Szídta a kormányt, szídta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ és fejbevágott. Itt van!

– és a katona levette fejéről a sapkáját.

– Majd én elmondom a törvényben, hogy volt…

– A törvényszék itt van.

– Itt?…

– Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?

– Minek a tanú? Olyanformán volt. Ha megbüntetnek, hát megbüntetnek, de engem ne taszigáljon senki…

Felállt egy ember a tábori székről. – Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze.

Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?

– Kötelet!

Az öreg paraszt csak állt, és nézett. Játszanak ezek itt vele? Árokparton törvénykeznek? Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot… Könyörgőre fogta a dolgot: – Tiszt uram – csak így szólok, mert nem látom a sarzsiját -, értem én a szót. Nem tagadok a törvényben sem semmit, de most már eresszenek!

– A kezét hátra kell kötni!

Engedelmesen előre tartotta a kezét.

– Így is lehet, ha ez még hozzátartozik…

Hátracsavarták a kezét, és megkötözték. A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos vörösszemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit és a földet nézte.

– Vigyétek! Majd a többi kutya megtudja, hogy a proletárdiktatúra hogy bünteti, aki belénk rúg!

– Uram!

A patakparton már sűrűn álltak az emberek.

– Csak nem akasztják fel?

– Fenét! – mondta valaki. – Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.

De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe.

– Álljon fel erre a ládára!

Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek? Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen várása. Nem igaz… hát, hogy lehetne igaz?…

Feldobták a ládára. Amikor felegyenesedett, már nyakában volt a kötél. Szemében csak ekkor rebbent meg a halál közelsége. Le akart ugrani, de a hóhér erősen fogta.

– Mindjárt kapálódzhatsz! – és fogainak fehér ínye látszott.

Az öreg szemei irtózatosak lettek. Még küzdött. Átkiáltott a patakon: – Emberek! Emberek!

Ne hagyjatok!…

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította a torkukat. Lábaikba ólom futott.

A kiáltás átreppent a víz felett és elenyészett. – Isten!

A fűz vastag ága megrándult és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de

egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.

A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.

– Rendben van!

Az fel se nézett.

– Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.

Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost, Antalosról.Ennek az embernek hosszú sápadt arca volt és orosz tányérsapkát viselt.”

Forrás:alfahir.hu