Letagadhatatlan tény, hogy a magyar nyelvben egy csomó olyan szó van, amelyek szláv szavakkal értelem és kiejtésre nézve is megegyeznek.

A szláv őshaza a Dnyeper és a Visztula felső folyásának környékén alakult ki körülbelül ott, ahol ma a Fehérorosz szocialista állam van.

Úgy a népnek, mint a nyelvnek legnagyobb hányadát árja népek adták, de jelentékeny hányad benne az őseurópai fehér fajta és a sumir telepesek hányada is, amely a sumir nyelv elemeit vitte magával. Ez az egyedüli magyarázata a magyar és a szláv nyelvek egyes szókincsbeli egyezésének és különösen annak a ténynek, hogy a magyar nyelvkincsben több az orosz nyelvvel egyező szó, mint a szomszédos szláv nyelvekkel, pedig az orosz nyelvvel való érintkezés majdnem teljesen kizárt volt a múltban.

Tehát csak egy harmadik nyelv rokon szavai kerülhettek bele mind a két nyelvbe már az ősi időben.

Emlékeztetem itt újra olvasóimat, hogy a Kaukázus-hegység, a Don, a Dnyeper, a Bug, a Prut, a Dnyeszter, és a Duna folyók neveit a sumir nyelvből elemeztem ki. Ez azt jelenti, hogy az ősi nyelvhatás a sumirból történt, mert ezeknek a folyóknak a környékén már az ősidőben sumir földművelő népelemek laktak. Ezeknek a folyóknak az alsó folyása környéke és a Fekete tenger északi partvidéke nagyon termékeny és csapadékdús terület volt. Azonkívül pedig Mezopotámiában az asszírok által viselt és állandóvá tett népirtó háborúk elől menekülő lakosságnak az egyik első és veszélytelen állomása ez a föld volt.

Kr. e. az V. században ezen a területen, amint azt bőven megírta Herodotos (484-425. Kr. e.) az ázsiai füves puszták lovasnépeit, a szkithákat találjuk különböző neveken a mai Erdélytől egészen a Káspi-tengerig. Mi történhetett a szkithák rajzásakor az addig ott lakó őstelepesekkel? Egy részük a védhető tengerparti részen épített és falakkal körülvett városokban meg tudta magát védeni, s a kelet-római birodalom védelme alá helyezkedett, más része pedig az említett folyók völgyein északra húzódott a hegyes és erdős vidékre, amely kiesett a hadak útjából. Ott pedig összekeveredett a már kialakulóban levő szláv népekkel.

Hogy ez a megállapításom nem fantázia, felhívom a kritikusok figyelmét arra a tényre, hogy ott a Visztula jobboldali mellékfolyójának a neve szintén Búg, s e terület felső határának folyóját pedig Dünának hívják, amelynek neve csak dialektusban különbözik a mi Dunánk nevétől.

De magának a Visztulának a neve sem magyarázható meg egy szláv nyelvből sem, ellenben a sumir \"biz\" – magyarul víz –szóval e folyó nevének első tagja megegyezik, a \"tula\" pedig azonos a sumir talu – és az ebből származó magyar \"tál\" – szóval, vagyis Visztula sumir és magyar nyelven vizes tálat, azaz víztartó edényt jelent.

Hogy e folyónak az ősi neve Víztula volt, bizonyítja az a nyelvtani törvény, hogy a nehezebben kiejthető szavak idővel könnyebb kiejtésűvé alakulnak. Víztulát a nyelvszerkezet három nehéz mozdulattal alakítja ki, Visztulánál pedig a szótagok szinte egybefolynak. Vagy lehet-e véletlen, hogy e vizes tál értelmű folyónak a partján van egy ősi város, amelyik nevének jelentését egyik szláv nyelvből sem lehet megmagyarázni, hanem szintén csak a sumirból és a magyarból. Varsó ez, a lengyelek későbbi fővárosa. Elemezve: \"Vár-so\" sumir és magyar nyelven annyit jelent mint vár víz, vagyis vízvár, vizesvár, mert mellette folyik a Víztula, a vizes tál. A magyar szavak közül pedig a tarsó (helytelenül tarsoly) a korsó, a sótár (sajtár) szavunkkal rokon. De teljesen megegyezik a mi varsa szavunkkal, amely szintén vízi rekeszt, vízi várat jelent.

Erre a nyelvészeti kitérésre azért volt szükség, hogy olvasóim szilárd meggyőződést szerezzenek afelől, hogy magyar szavaknak szláv szavakkal való egyezése esetén nem mi vagyunk a kölcsönvevők, mint ahogyan eddigi nyelvészeink és historikusaink egész kara zengte, hanem a világ minden része felé szétszóródott sumir ősök nyelvéből kerültek a mi nyelvi örökségünkkel egyező értelmű szavak olyan nyelvekbe is, amelyek sem a nyelv-szerkezetére, sem a szókincs egyezése tekintetében nem rokonaink.

Más kielégítő magyarázat erre nézve nincs, nem is lehet. Viszont ez az egyedüli elfogadható magyarázat, de egyúttal letagadhatatlan bizonyíték arra, hogy annak a közvetítő nyelvnek – a sumirnak – valamikor tökéletesen egyeznie kellett a mi nyelvünk ősével.

Azért hangsúlyozom, hogy az ősével, mert az emberi nyelvnek épp úgy, mint magának az életnek, legfőbb törvénye az állandó fejlődés, más szóval a változás. Így a mi magyar nyelvünk, mint fejlettebb emberi nyelv, már sem hangtanilag, sem szerkezetére nézve nem azonos a rég kihalt és így fejlődésében megakadt, ősi sumir nyelvvel.

De a rokonság, még pedig az egyenes ági, ősi leszármazási rokonság vitathatatlan.
Még csak a jóval fiatalabb halotti beszéddel sem egyezik a mi mai nyelvünk, mert nem azt mondjuk már, hogy \"vogymük\" és \"ösmüket\", hanem vagyunk és ősünket. Hát akkor, hogy egyezhetnénk teljesen a 4-5000 évvel ezelőtt beszélt sumir nyelvvel?

Azonban a sumir nyelvvel való mai rokonsági foka nyelvünknek is elég ahhoz, hogy a sumir eredetű szavainkat meg tudjuk különböztetni a szláv szavaktól. Például, a nádor, bán, és ispán szavainkat az összes nyelvészeink és historikusaink a szláv nyelvből származtatják. Pedig a nádor szó e sumir szavakból származik: „nad” a mi mai nyelvünkön annyi, mint nagy, és \"ur\" –vagyis nagyúr – a mai nyelvünkön, de hangtanilag megmaradt még a sumíros szóalakban.

Itt fel kell hívnom olvasóim figyelmét egy hajdú-megyei községnek, Nádudvarnak a nevére. Ennek helyes kielemzése nem nádból való udvar, hanem a sumir „nad” – mai nyelvünkön nagy –udvar. Hogy az udvar szavunk sumir származású, már kielemeztem.

Ez a szó területi fogalmat tartalmaz, így lehet nagy, vagy kis udvar, első vagy hátsó udvar, de nádból való udvar, vagy olyan, amelyen nád terem, nem lehet. Tehát Nádudvar még ma is hirdeti tiszta sumir származását a nádor szóval együtt.

A \"bán\" szavunk sumir alakja \"banu\", mai nyelvünkön annyit jelent, mint valamit csinálni, gondozni, igazgatni, kormányozni. Ebben a jelentésben került a sumir nyelvből az asszírba, mégpedig Assurbanipál asszír király nevébe. Ez elemezve: \"Assur-banu-apal\" annyit jelent, hogy Assur isten bánná nevezett, vagyis Assur tett uralkodóvá.

A mai nyelvünkben is megvan e fogalom, jól vagy rosszul bánni valakivel vagy valamivel, jól vagy rosszul gondozni valakit vagy valamit. A középkorban például bán volt Horvátország és Tótország kormányzója. A kisebb területek gondozóját, például egy várét, vagy gazdaságét pedig ísbánnak-íspánnak nevezték.

Ezek a címek és nevek az őstelepes nép nyelvéből kerültek át a mai nyelvünkbe, illetve maradtak meg abban az ősi időtől a mai napig. Már az ősnyelv nevezte nagyúrnak – nadurnak – és nagyasszonynak a felette uralkodó személyeket.

Lehet, hogy a szlávok a \"pán\" szót a sumir \"bán\"-ból vették át, mert hangfejlődésileg a \"pán\" könnyebb kiejtésű, tehát újabb szó, mint a bán. De nekünk nem volt erre szükségünk, mert az őstelepesek megtartották és állandóan használták az ősi sumir szavakat.

Az érsek szavunk sem szláv, mint ahogy nyelvészeink hirdetik, hanem e sumir szavakból származik: uru-suk, őr-sok, tehát őre, felügyelője, vezetője soknak.

Folytathatnám ezt a nyelvészkedést még tovább is, annak bizonyítására, hogyan alakult ki a mi ősi nyelvünk – ősi népünkkel együtt, de azt hiszem, hogy az elfogulatlan olvasót már eddig is meg tudtam győzni megállapításaim igazságáról. Az elfogult embert meggyőzni pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen.

Azonban hozzájuk is szólok még az alábbiakban, s siker reményében, mert az is nagyon elterjedt irodalmi berkeinkben, hogy a magyar kereszténység szláv eredetű, nagyobb részben az őslakossággal együtt.

Pauler Gyula a magyar történelem volt egyetemi tanára például „A Magyar Nemzet Története Szent Istvánig” című művének a 29. oldalán azt írta, hogy „A lakosság legnagyobb része mégis szláv volt, szlovén itt is, úgy, mint a Duna bal partján a Kárpátoktól délre és nyugatra.” Azután azt is írta: „Amellett, hogy a kereszténységhez az első alapot a szlávok rakták le, az egyetlen „malaszt” szó többet bizonyít, mint száz püspök, apát, kanonok, monostor és más efféle szó ellene.”

Vámbéri Ármin pedig „A magyarság keletkezése és gyarapodása” című művének 256. oldalán ezeket mondta:

„A népesség nagy többsége Szent István idejében a szláv nemzetiséghez tartozott. Sőt, aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy Magyarország lakóinak 80 százaléka volt szláv és csak 20 százaléka volt ural-altáji.\"

Ezekkel a fölényes kijelentésekkel szemben mi az igazság? Először is, ha Szent István korában a lakosság 80 százaléka Magyarországon szláv lett volna, akkor ez a túlnyomó szláv többség néhány évszázadon belül elnyelte volna a magyarságot. Ezt a tényt történeti adatokkal igazolva már kifejtettem.

Ami pedig a magyar kereszténység szláv eredetét illeti, arra vonatkozólag szintén bő adattal és bizonyítékkal szolgálok.

Dr. Czermann Antal írt egy kis könyvet a szirmiumi vértanúkról. Ebben 206 olyan keresztény vértanúnak van a neve felsorolva, akik Szirmiumban, déli Pannonia fővárosában, Kr. u. a II. és III. században haltak meg hitükért. Ezek nagyobb részt a keresztények vezető emberei voltak, mert a rómaiak elsősorban a vezetőket szedték össze. Ebből a számból már joggal következtethetünk arra a tényre, hogy Pannoniában a II. és III. században elég nagy számú kereszténység élt. Nagy Konstantin császár Pannoniából indult el keresztény légióival a kereszténység felszabadítására 312-ben Kr. u.

Az illirikumi római tartomány keresztény püspökei ugyancsak Szirmiumban, 326-ban egyházi zsinatot tartottak, és ezen jelen volt többek közt a mursai, a mai eszéki püspök, a sziszeki és a szabáriai is, akit Mogasiusnak neveztek. Ha ebből a névből a latin \"ius” képzőt elhagyjuk, lesz belőle „mogas”, vagyis magas. Ezt a szót pedig semmilyen más nyelvből nem lehet kielemezni, csak a sumirból és a magyarból. A sumir „mag” magyarul magast jelent. Tehát ennek a magasnak nevezett püspöknek a nevét a hívei megértették, aki a magyar honfoglalás előtt 570 évvel már a későbbi Szombathelynek, akkori néven Szabáriának volt a püspöke, és a nevének a mai nyelvünkben van jelentése és értelme.

Ebből pedig következik, hogy Szabáriának a lakói már akkor azt a nyelvet beszélték, amelyet mi ma is beszélünk, s amelyben a magas szónak a jelentése ma is megvan. Különben Szabáriának a nevét már a sumir nyelvvel kapcsolatban kielemeztem, és az magyarul, nem pedig szlávul, sáros helyet jelent.

Azután Székesfehérvártól délre, a Tácz község határához tartozó Fövénypusztán egy háromhajós keresztény templom alapjaira bukkantak. Magam is megnéztem. Megállapítottam, hogy a rómaiak idejében Herkuliának, Herkules városának volt püspöki temploma. Méreteire nézve nagyobbnak találtam, mint a Szent Istvántól Székesfehérvárott alapított bazilikáét.

Dr. Marosi Arnoldtól, a székesfehérvári múzeum akkori igazgatójától, arról is értesültem, hogy azokat a romokat több külföldi szaktudós is meglátogatta, köztük Dr. Egger Rudolf, a bécsi egyetem régészet-professzora is, aki a háromhajós bazilika középső hajójáról azt állapította meg, hogy már a III. században megvolt. Ilyen nagyméretű bazilikát nem néhány ember építhetett, hanem csak egy nagyszámú gyülekezet. Tehát ott és a környéken is sok keresztény hívőnek kellett lennie – már akkor.

Pécsett a IV. századból van egy katakombának nevezett, téglából rakott sírkamra, amelyen Krisztus névbetűje, monogrammja látható, tehát a lakója keresztény volt, valószínűleg a püspök. Különben Pécsnek a neve már a IV. században az volt, hogy „Ad Quinque Bazilikas” azaz öt templomú város. Ahol pedig egy városban 5 keresztény bazilikára volt szükség, ott sok keresztény embernek kellett laknia. Sőt, valószínűleg az összlakosság keresztény volt már, mert ha jól emlékszem, ma sincs Pécsett öt keresztény templomnál több.

De ugyancsak a IV. századból való az ószőnyi püspöksír is, amelyet 1957-ben (sic) találtak meg az új kőolajfinomító építésekor, egy Valérius nevű pap kősírjával együtt. A szakemberek megállapítása szerint a püspök teteme körülbelül a 300. év körül kerülhetett a sírjába. De találtak ott jóval idősebb keresztény sírokat is.

Tehát ez a keresztény temető azt bizonyítja, hogy a kereszténység, mint világtörténelmi nagy mozgalom, elég korán elterjedt Pannonia egész földjén. De azt feltétlenül bizonyítja, hogy nem Szent István német papjai terjesztették el Magyarországon először a kereszténységet, mint ahogyan a hivatalos egyháztörténelem még ma is tartja.

A kereszténység a következő évszázadokban még inkább elterjedt az egész Kárpát-medencének a legeldugottabb részein is, mert a kereszténység hajtóereje az emberiség ősi vágyának, az egyenlőségnek a teljesülése volt.

Tanú erre a Bódva-parti Szalonna község református temploma, amely megvolt már a honfoglalás előtt, tehát jóval a reformáció előtt is, mint katolikus templom. Kutató útjaim egyikén vetődtem oda, s gyönyörű freskó képeket találtam a templom falán a IX. század elejéről. Kisázsiai Szent Margit vértanúságának jeleneteit ábrázolják ezek a képek. Ha annak idején ennek az eldugott kis falunak keresztény temploma volt, hozzá nem is akármilyen, akkor a Kárpát-medence forgalmasabb és gazdagabb vidékein mennyi ilyen templomnak kellett lenni, amelyek azonban a hadak útjába esvén nem maradtak meg.

Sőt, abban az időben nemcsak az ősi nép volt már keresztény, hanem az új hódítók is. Mikor a veszprémi múzeum leletanyagát tanulmányoztam, arra kértem annak akkori igazgatóját, Réh Gyulát, hogy mutasson olyan avar sírleletet a VIII. századból, amelyről bebizonyítható, hogy annak tulajdonosa keresztény volt. Meglepődött, de azután mosolyogva vezetett egy üvegszekrényhez, amelyben egy gazdag avar nő sírleletei voltak. A jellegzetes avar nyakfüzéren ott csillogott egy görög egyenlőszárú aranykereszt.

Azért kértem adatot a VIII. századból, mert akkor az avarok még külső kényszer nélkül lettek keresztények. A IX. század elején Nagy Károly frank császár által megtört és legyőzött avarok békefeltételeinek egyik szakasza az volt, hogy felveszik a nyugati kereszténységet, amelynek a feje a római pápa volt.

De nézzük meg szakszerűen, hogy mit mondanak a keresztény vallás műszavai arra vonatkozóan, hogy melyik nyelv volt a magyar kereszténység oltárnyelve, vagyis melyik nép volt keresztény már a korai középkorban a Kárpát-medencei Magyarország területén.

Keresztény magyar műszavak: Atyaisten, anyaszentegyház, anyaegyház, fiókegyház, apát, apáca, áhítat, ájtatosság, áldozás, átváltoztatás, átlényegülés, áldás, ármány, alamizsna, egyházi átok, kiátkozás.

Bűn, bűnhődés, bűnbocsánat, bocsánatos bűn, búcsú, búcsújárás, búcsus, bűnbánat, búcsúfia, bőjt, bőjtölés, bérmálás, Boldogasszony, kis Boldogasszony, bálvány, bálványimádás.

Csoda, csodatétel, csodatevő, csodálatos, csuha, ereklye, egyház, egyházfi, egyházatya, erkölcs, egyházi rend, elkárhozás, égi boldogság, eretnek, erény, érdem, érsek, eredendő bűn, Élőisten, Jóisten, Fiúisten, felekezet, feloldozás, feltámadás, gyónás, gyülekezet, gyertyaszentelő, főbűn, fogadalom, hamvazás, hamvazó szerda, hit, hitvallás, hitélet, hívő, hiszekegy, hitetlen, hittan.

Házasság, harang, harangozó, húshagyókedd, húsvét, halálos bűn, hajnali mise, halotti szentség, Isten, istenháza, istentisztelet, istenfélelem, istenfélő, ima, imádság, imádkozás, imaóra, írástudó, Istenfia, Isten báránya, Isten anyja, kínszenvedés, kegyelem, kegyhely, kegyúr, kegytárgy, kehely.

Lélek, lelkész, lelkiatya, lelkipásztor, lelkiismeret, lelkiismeret-vizsgálat, lelki gyakorlat, megváltó, megváltás, mennyország, miatyánk, megtestesülés, mennyég, mennybemenetel, megtérés, nagyhét, nagypéntek, nagyszombat, nagyasszony, oltár, oltári szentség, oltárkő, ószövetség, ördög, örökkévalóság, örök világosság, örök boldogság, öröküdvösség, örökimádás, őrangyal, pap, papság, pápa, pokol, örökítélet, örökkárhozat, rózsafüzér, szent, szentírás, szentlélek, szentháromság, szentegyház, szentek egyessége, szentbeszéd, szentség, szentségimádás, szentségtörés, szószék, szentségtartó, szentlélek, szerzet, szerzetes, szertartás, szenteltvíz, Szűz Mária, szentkép, szentelés, szentté avatás, teremtő, teremtés, teremtmény, tízparancsolat, tisztítóhely, tanítvány, tisztelendő, tiszteletes, úrangyala, úrvacsora, utolsó kenet, újszövetség, ünnep, üdvözítő, üdvösség, utolsó ítélet, utolsó vacsora, üdvözlégy Mária, vallás, vértanú, vétek, vegyes-házasság, virágvasárnap, zárda, zarándok, zarándoklás.

Görög műszavak: chatedra (szószék), chatedrális (főtemplom), Krisztus (Christos –felkent), kereszt (Krisztusfa), keresztség (Krisztushoz csatlakozás), keresztény (Krisztus-hívő), Biblia (biblos – könyv), zsoltár (psalterion – ének), deák (diakon), parokia (parokia – lakhely), bazilika (királyi épület), liturgia (szertartás), litánia (imádkozás), ceremonia (cheironomia – kéztörvénye), zsolozsma (buzgalom), presbiter (öreg vagy felszentelt pap), kanonok (szabály szerint élő), püspök (episkopos – felügyelő), angyal (angelos – hírnök), chrizma (olajkenőcs), kireeleison (kürie eleison – Uram irgalmazz), katekizmus (katachizmos – tankönyv), evangélium (euangelion – jó hír), teológia (Theologia – isteni tan), monostor (monasterion euangelion külön szobás épület), hierarkia (szent uralom), dogma (tanítás), anathéma (átok), zsinat (sünodos – összejövetel), eklesia (gyülekezet), katakomba (fekvőhely), apostol (küldött), paradicsom (paradeisos – isteni lak), pünkösd (pentekostes – ötvenednapi ünnep), fele (filos – kedves), arkangyal (archangelos – főangyal), páter (pátér – atya), sátán (satanus – gyülölködő).

Latin műszavak: templum (templom), káptalan (capitulum - főtestület), frater (testvér), patronus (pártfogó), plébános (népgondozó), pásztor (őrző), káplán (kapelanus – kápolnagondozó), mester (magiszter – tanító), prépost (prepositus – előre helyezett), kálvária (koponyahely, temető), kolostor (klaustrum – zárda), cella (szoba), mise (missa – elküldés), missionárius (kiküldött), ministrans (felszolgáló), ostya (hostia – áldozat), sekrestye (szakrisztia – szenthely), stáció (állomás), oltár (altária – magas hely), pogány (paganus – falusi), prédikáció (előadás), testamentum (bizonyíték), kántor (énekes), penitencia (bánat).

Szláv műszavak: malaszt (milost – kegyelem), vecsernye (vecser – esti ájtatosság), barát (szerzetes) és felebarát – kedves barát.

Miért dolgoztam fel ezt a kérdést ily részletes pontossággal? Mert a számok erejével akartam véglegesen megcáfolni Paulernek meg a követőinek nagyhangú, de üres állításait a magyar kereszténység elterjedéséről.

Hogy viszonylik tehát Pauler merész kijelentése az igazsághoz? Amint 4 viszonylik a 193-hoz, mert a magyar műszavak száma 193, a szláv műszavaké pedig 4, a görög 38, a latin 24.

Ezt az igazságot egy kötetnyi betűvel sem tudnám hatásosabban bizonyítani.

De mit bizonyítanak a magyar műszavak? Azt, hogy azokat a mi mai magyar nyelvünkön beszélő ember mind megérti, mert azok magyar szavak. De hogy lehet ez, mikor azok az egyházi műkifejezések már Kr. u. a II. és III. századtól kezdve keletkeztek, s a VI., VII. században körülbelül már mind megvoltak?

Hogy lehetett ez, mikor a magyar honfoglalás Kr. u. a 896. évben fejeződött be? Úgy, hogy a mai magyar nyelvet nem Árpád hódító katonanépe vitte a Kárpát-medencébe, hanem az őstelepes nép, amelyet Árpád hadai már ott találtak, és meghódítottak.

Azokat a magyar keresztény műszavakat csak a mai magyar nyelven beszélő ősi nép nevezhette el. Erre más értelmes magyarázat nincs. A keresztény vallás az őstelepes népé volt, s Árpád török nyelvű hódító népe körülbelül az őstelepesek nyelvével együtt vette fel a keresztény vallást is. Így lassan ők is keresztények lettek. De mint a történelem bizonyítja, a honfoglalók utódai még I. Endre (1047-1060) alatt is fellázadtak az új hit ellen. (N. S. 256-267. old.)

XXXVI. HALOTTI BESZÉD

A legrégibb magyar nyelvemléknek szokták úgy a történészek, mint a nyelvészek minősíteni. Pedig keresztény szertartási szöveg lévén, a kereszténységnél idősebb nem lehet. Viszont e műben a kereszténység keletkezése előtti időből már számos magyar helynevet soroltam fel, amelyek neve tehát több ezer évvel idősebb a Halotti Beszéd szövegénél.

De mindenesetre a legrégibb magyar nyelvű keresztény szertartású szöveg, amelyet a pap a hívők jelenlétében olvasott fel egy szertartás-könyvből a halott koporsójánál, a gyászházban megjelent gyászolók előtt.

Nem alkalmi beszéd volt tehát, amelynek szövege minden halottnál változott, hanem a szertartáskönyvbe volt bekötve, beleszövegezve, mert a temetés éppolyan egyházi szertartás volt akkor, mint a keresztelés, a bérmálás, vagy az esketés.

Melyik szertartáshoz tartozott? Az ősi magyar nyelvű, keresztény szertartáshoz, a keleti, vagy görög-egyház bevezetett szokása szerint. Ebben az egyházban tudniillik a szertartások nyelve teljesen megegyezett az illető nép nyelvével. Szóval, a nép nyelve egyúttal oltárnyelv is volt.

Ezzel szemben a nyugati, vagy római egyháznál minden nyelvű nép részére csak egy szertartási nyelv volt: a latin. Itt nem volt fontos, hogy a nép megérti-e és lelkileg épül-e, vagy nevelődik-e. A fontos itt az egyház parancsainak a megtartása, a mindenkire kötelező vasárnapi misehallgatás volt. Hogy ebből megértett-e valamit a hívő, azzal a latin egyház már nem törődött. Míg végre majdnem 2000 év múlva akadt egy intelligens, bölcs pápa, VI. Pál, aki ezt a kiabáló értelmetlenséget megszüntette, s minden nép nyelvét oltárnyelvé tette meg a nyugati egyházban is. Ha tehát a Halotti Beszéd szövege nem a nyugati, hanem a keleti egyház szertartásából való, akkor idősebb Szent István koránál, mert ennek uralkodása idején jött a nyugati, vagyis a latin szertartási nyelv használatba, amely a régit, a nép nyelvén valót kiirtotta.

De hogy Szent István előtt melyik évszázadból való ez a magyar nyelvű beszéd, azt eldönteni már nyelvészeti alapon nem lehet. Mindenesetre nagyon régi, mert a „homu” és „eleve” szók még tiszta sumir jellegűek. A „homu” a sumir nyelvben, amint azt kielemeztem, elégett fát jelentett, az „Eleve” pedig Élő Istent, aki életet adott minden teremtménynek, mert ő volt az élet forrása és teremtője.

De a vogulisták közül valaki kitalálta, hogy „eleve” annyit jelent, mint „kezdetben”, s azóta ezt így magyarázzák még ma is tudós, tanult emberek, nem törődve azzal az elemi igazsággal sem, hogy ha „eleve” abban a mondatban időhatározó, akkor annak a mondatnak nincs alanya. Pedig éppen Szinnyei József, a nagy vogulista egyetemi tanár írt egy magyar nyelvtant, amelyben az a határozott megállapítás van, hogy minden mondatban kell lenni alanynak és állítmánynak, mert nélkülük nincs mondat.

A Halotti Beszéd szerkesztője írástudó ember volt, ő Elevét tette meg a mondat alanyává, aki teremtette Ádámot. De ha teremtett, akkor Istennek kellett lennie. Az is volt. Csakhogy a nevét nem a leírt betűk szerint kell kiejteni, hanem a régi diplomatikai írásmód szerint.

E sorok írója annak idején sok ezer ilyen diplomát, oklevelet olvasott el az Árpád-korból, tehát némi fogalmának és tapasztalatának kell lennie az oklevelekben előforduló szavak helyes olvasásához, bár az oklevélírókat abban az időben semmiféle helyesírási szabály nem kötötte, mert ilyen akkor nem is volt. Hozzá latin betűkkel kellett leírniuk olyan magyar hangokat, amilyenekre a latin abc-ben nem volt írásjel. Ilyen volt például az „ö” betű is. Az egyik Árpádkori oklevél (Fej. IV. 2. 488.) Ökörd község nevét Vkvrd-nek írja, vagyis az „ö” betűt \"v\" betűvel jelöli, helyettesíti. Egy másik oklevél (Fej. V. 1. 49.) meg Ölbő-szigetét Ilbeunak, egy harmadik (HO. V. 26) Lő nevű falut Luewnek írja stb.

Elevét sem szabad úgy olvasni, ahogy írva van. Hanem úgy, ahogy az oklevelek olvasásából szerzett gyakorlat helyesen mutatja. E szerint az „eve” betűcsoportnak a régi írásmódban az „ő” hang felelt meg a kiejtésben. Így tehát a teremtést végző Eleve helyes kiejtése Élő. De így már az Eleve szónak értelme is van, mert az élni igének melléknévi igeneve az élő szóalak.

Az Eleve így az élet, élés, élmény, élénk, élvezet, élelem, eleség, eleven szavak rokonságába tartozik, és nem azonosítható tehát a „kezdet” szóval, amit a vogulisták minden nyelvészeti alap nélkül találtak ki, és a nyelvészeti törvény ellenére minősítettek „kezdet”-nek, amely ezt a fogalmat a magyar nyelvben sohasem képviselte, ma sem képviseli.

Tehát ez olyan nagyfokú csűrés-csavarás, amely példa nélkül áll a nyelvek történetében. És hány egyetemi tanár, tudományos-akadémiai tag hirdette valónak. De ha a pap tudósok nem figyeltek Jézus utolsó sóhajára a Keresztfán, amikor azt kiáltotta: „Éli, Éli lamma szabaktani?” Élem, Élem, miért hagytál el engem? Jézus ezt a szót arámi nyelven mondta, amelyben a szóhoz ragasztott „i” betű birtokragot jelentett. Azért helyesen fordítottam \"Élem\"-re, amely megfelel a magyar Élőnek.

Tehát a Teremtő Istent Jézus is Élnek vagyis Élőnek mondta, ahogyan abban az időben a Mezopotámia környékén lakó minden nép nevezte a sumirok nyelvhatásaként.
A jogász tudósoknak azonban eszébe kellett volna jutnia legalább annak, hogy a legutóbbi időkig a bíróságok a tanúkat vallomásukra megeskették, még pedig az Élő Istenre, hogy igazat mondtak. „Esküszöm az Élőistenre, hogy tanúvallomásomban igazat mondtam”. Ez volt az eskü szövege.

Ki volt ez az Élőisten? A sumirok életet adó teremtő Istene, aki a világot teremtette, aki a Halotti Beszéd világos és félre nem érthető szavai szerint is mennyi malasztban teremtette Ádámot, az első embert és belehelyezte azt a Paradicsomba, a Paradeisosba, az isteneknek való honba.

Ez az Élő nevű Isten került a sumirokkal szomszédos népek vallásába, az arabokéba Allah néven, a szírek, föniciaiak, káldok, arámiak nyelvébe Él néven, a zsidókéba pedig Elohim néven. Kétségtelen, hogy ez a név a magyar élő hím szónak a mása.

Ez a név változott egyes népeknél Bél, vagy Bál alakká később. A mi őstelepes sumir őseink egy része Él, Élő alakban tartotta meg a nevét, egy része pedig Bél, vagy Bál szóalakban. E sorok írója 58 Bél, vagy Bál nevű helynevünket kutatta fel.

Az Élő szóalak azonban nem jelzője volt az Isten szónak, mert még a legelmaradottabb népeknél is az Isten örökéletű volt.

Ezek tehát tények, és nemcsak vélemények, vagy elképzelések.

De igenis képzelet a Halotti Beszéd Elevé-jét, Élőjét „kezdetben” jelentésű szónak állítani s a szó isteni jelentését pedig elsikkasztani.

Honnan került elő a Halotti Beszéd szövege? A Pray György historikusunkról elnevezett „Pray kódex” táblájából. Mi volt ez? Egy latin nyelvű szertartáskönyv 1220-ból, amelynek a táblájából fejtették ki azt a hártyalapot, amelyre a Halotti Beszéd írva volt. A kódex fatáblája és a külső, bőrből lévő fedélboríték közt volt.

Hogyan kerülhetett oda? Csak úgy, hogy a kódexet bekötő barát odatette tömítőanyagnak.

De hogy lehetett egy értékes szertartáskönyv egyik lapja értéktelen tömítőanyag? Mert az egész szertartáskönyv is az lett. Tudniillik ezt a régi nemzeti nyelvű szertartáskönyvet egy új, a latin nyelvű szertartás kiirtásra ítélte. Tehát tisztára véletlenül maradt fenn ennek a latin nyelvű szertartáskönyvnél idősebb, magyar nyelvű szertartás könyvnek egy lapja.

Hogy itt olvasóim a politikai háttérről is tiszta képet alkothassanak, egy kicsit bővebben kell felvázolnom e kornak, úgy egyházpolitikai, mint civilpolitikai hátterét.

A nyugati római birodalom 476-ban szűnt meg úgy, hogy az utolsó császárt Romulus Augustulust a germán testőrségének a parancsnoka, Odoacer egy fényűző és kényelmes helyen, valamikor a dúsgazdag Lucullusok palotájában, őrizet alá vetette, a hatalmat germán katonaságával megosztva magának szerezte meg. A császári koronázási ékszereket pedig elküldte Konstantinápolyba, a keletrómai császárnak. De nem sokáig élvezhette hatalmát, mert őt egy másik germán törzsfőnök, a keleti gótok Theodorich nevű uralkodója nemcsak hatalmától, hanem életétől is megfosztotta.

Ezt meg egy harmadik germán törzsfőnök, a lombardoké űzte el. Ezektől pedig egy negyedik germán törzsfőnök, a frankoké vette át a hatalmat. Ebből a germán törzsből származott később egy Károly nevű frank király, akit a történelem Nagynak nevez, s aki egész Nyugat-Európát meghódította. Épp azért neki már kicsi lett a királyi cím, tehát császár akart lenni, még pedig római császár. Ez azonban csak úgy lehetett volna, ha egy tényleges római császár adja neki a császári címet, amint adták azt a régi római császárok az utódaiknak és a társcsászáraiknak is, mert császári címet is csak az adhatott, akinek magának is volt. Ilyen pedig akkor csak egy volt: a kelet-római császár, aki Konstantinápolyban székelt.

Ettől kérte tehát a császári címet egy császári hercegnő kezével Nagy Károly, de a gőgös római császár a még névtelen germán főnököt elutasította. Erre az a pápához fordult kérésével, és III. Leó római pápa a 799. év karácsony éjjelén Rómában római császárrá koronázta, bár erre semmiféle törvényes jogcíme nem volt. De ez nem is volt fontos, mert a tény volt a fontos. Ki mert akkor a jogcím hatályosságában kételkedni?

Természetes az is, hogy a mélyen megalázott Nagy Károly a kelet-római császártól kapott sértést mielőbb meg akarta bosszulni. Azért először is a szomszédságába akart kerülni, hogy a hatalmát neki megmutassa. De terjeszkedésének útjában állott egy erős katonaállam: az avaroké, akik a konstantinápolyi császárral barátságos politikát folytattak, s jórészben keresztények is voltak, mégpedig a keleti egyház tagjai, miként az általuk meghódított ősi nép is a Kárpát-medencében.

A háború részleteire nem térek ki, csak idézem Nagy Károly életírójának, Eginhardnak idevonatkozó feljegyzéseit:

„E háborút a legnagyobb erőfeszítéssel és ügyességgel folytatták, és mégis nyolc évig tartott. A most elpusztult Pannonia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kiomlott vér nagy mennyiségét. A hun-nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett és kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háború, amelyben a frankok annyira meggazdagodtak, eddigelé ugyanis szegények voltak.\"

Emlékeztetem itt olvasóimat arra, hogy azon a helyen, ahol az avarok fővárosa volt egykor, ott egy Föveny nevű puszta van ma, ahol egy háromhajós keresztény bazilika fundamentumára találtak a régészek. A keresztény frankok tehát még a templomot is tövig lerombolták, mert az nem olyan egyházé, a latiné volt, mint az övék, hanem olyané, amelyben a nép nyelvén dicsérték az Urat, s amely egyházilag a konstantinápolyi patriarchátushoz és nem a római pápa uralma alá tartozott. A frank hadsereg, mielőtt az avar határt átlépte volna, három napig böjtölt és imádkozott, de ez a vallásos képmutatás csak álarc volt, mert nem gátolta meg őket nemcsak kereszténytelen, hanem embertelen pusztításuk és rablásuk véghezvitelében sem.

Avarország szétesett. Hiába telepítette az avar hadvezetőség Pannonia elveszte után ennek nyugati védőit, a szék-eli katonanépet az erdő-eli, erdélyi átjárókhoz, a bolgárok a frank biztatására megszállták a Kárpát-medencének az egész területét a Duna vonaláig, és nem véletlen, hogy a bolgárok 814-ben már az avar katonasággal is megerősödve a kelet-római császárságot támadták meg.

De az sem véletlen, hogy a kelet-római császár a bolgárok háta mögötti Etelközben lakó magyar ősökkel szövetkezett. Az sem véletlen, hogy a magyarság a honfoglalás fegyveres tényét, vállalkozását 894-ben a kelet-római császár szövetségében kezdte meg és hajtotta végre.

Az anyaországában megvert és így lekötött bolgár hadsereg nem volt képes segítségére menni a Kárpát-medencei bolgár hadseregnek. Így került az egész Kárpát-medence a honfoglaló magyarság birtokába 896-ban.

Az sem véletlen, amit Skylitzes görög történetíró jegyzett fel, hogy 943-ban három magyar vezető egyéniség: egy Árpádházi herceg, Termacs, a fejedelem után rangban a második vezető ember, a Gyula, és a harmadik Bulcsú, a horka (charcha) Konstantinápolyban megkeresztelkedtek, a császár volt a keresztapjuk, és mindegyikük a legnagyobb római kitüntetést, a patriciusi címet kapta. De csak a vak nem látna összefüggést e kitüntetés és ama tény között, hogy 954-ben és 55-ben a német császár elleni támadást Bulcsú, mint fővezér vezette.

Bár ez utóbbi hadi vállalkozás magyar vereséggel és német győzelemmel végződött, de e hadi siker a császár megítélésében is csak taktikai győzelem volt. Azért nem rohanta le győztes hadával Magyarországot. Ellenben diplomáciai úton akarta először a két császári ház közötti feszültséget megoldani s utána egyesült erővel törni a magyarságra.

Hosszas előkészítés után rokoni, tehát szűkebb körű baráti viszonyt teremtett a konstantinápolyi császárral. Fia – egy év múlva utóda – II. Ottó 972-ben házasságra lépett Theofánia görög császári hercegnővel.

Ugyanebben az esztendőben ő maga visszaállította Ostmarkot, a mai Ausztriát, amelyet a magyarok a németek felett aratott 907. évi döntő győzelem után az Ennsig megszálltak. A németek tehát a Lajtánál álltak, az Aldunánál pedig a rokon görög császár, a bolgárölő Vazul, és a bolgároktól elfoglalta Bolgárfehérvárt, a mai Belgrádot.

A két császári ház rokoni összeköttetése politikai nyelven annyit jelentett, hogy a Duna-medence kérdését közös egyetértéssel fogják rendezni és érdekeik szerint megoldani.

972-ben került a magyar fejedelmi székbe Géza, a későbbi Szent István atyja, aki pontosan le tudta mérni az új politikai helyzet kihatását a magyarság jövendő sorsára. Az első lépése az volt, hogy 973 húsvét napján, amikor Nagy Ottó nyugat-római, vagyis német császár dicsősége tetőfokán, Quedlinburgban a birodalmi gyűlésen ünnepeltette magát, a kelet-római császár, a francia király, az összes germán hercegek és a szláv királyok között megjelent egy tizenkét tagból álló magyar küldöttség is, baráti szerződést kínálva a németeknek. A német krónikaíró szerint nagy feltűnést keltett a tizenkét nagyszakállú magyar úr megjelenése. Ennek a baráti közeledésnek egyik eredménye lett a német asszony-feleség István trónörökös részére. Gizella a császár unokahúga, vagyis a testvéröccsének, Henrik bajor hercegnek a leánya volt, akinek fiú testvére II. Henrik néven már 1002-ben német császár lett.

Sorsdöntő a magyar külpolitikában az volt, hogy a magyar nemzet, illetve a magyar uralkodóház véglegesen kelet vagy nyugat felé forduljon-e?

Keleten a császári hatalom hanyatlóban volt, nyugaton a germánok ereje erősen növekedőben. Keleten az egyháznak az állam politikájára kevés befolyása volt, nyugaton pedig az uralkodó legmegbízhatóbb támaszai a katonapüspökök, mint hadseregvezetők, vagy csapatparancsnokok voltak. Ezek családi politikát nem csinálhattak, így az uralkodóknak megbízhatóbb támaszaik lettek, mint a saját testvéreik. Szóval, nyugaton az egyház és a trón szövetsége kölcsönös támogatáson alapult. Ezek a katonapüspökök tehát nemcsak a trónnak, hanem a dinasztiának, az uralkodó családnak is erős oszlopai voltak. Szent István pedig dinasztiát is alapított.

Azonkívül pedig nyugaton a pápai hatalom erejének növekedésével is kellett számítani, amint később IV. Henrik német császár és VII. Gergely római pápa között kitört hatalmi harcban a császár maradt alul, s neki kellett Canossa várában 1077. január 25. és 26-án, két téli napon mezítláb vezekelnie a pápa előszobájában, míg az bebocsátotta magához. Ezt nevezi a történelem Canossa-járásnak.

Szent István tisztán látó ember és igazi reálpolitikus volt. Azért térítette át az ősi és a keleti egyházhoz tartozó pannon-kereszténységet a római pápa fennhatósága alá, hogy a pápaság erejét és befolyását is felhasználhassa a német hatalmi terjeszkedés ellen. Akkor a politikai okosság ezt kívánta. Minden püspökség élére megbízható nyugati papot állított, hogy azokon keresztül is megnyerje a pápaság támogatását. II. Szilveszter pápa, aki a koronát és a királyi címet adta Szent Istvánnak, a császárt, III. Ottót dicsérő szavaiban lelkendezve említette a szkithák hatalmas királyát, amint ezt e mű más helyén már közöltem.

1000 év távlatából még ma sem merné helyteleníteni egyetlen komoly historikusunk sem Szent István lépését. E sorok írója is csak azt tudja mondani, hogy szent volt az az erős kéz, amely népének széthúzó erőit oly keményen markolta össze. De belülről letagadhatatlanul fájó érzést kelt az a tény, hogy miért nem maradhatott meg a Halotti Beszéd nyelve - a magyar nyelv oltárnyelvnek végleg, mert ennek nagy kihatása lett volna nemzetünk jövendő sorsára és nyelvünkre is.

Egy kicsit hosszan foglalkoztam e kérdéssel. De így könnyen megérti a jelenkor magyarja, hogy miért került bele az ősi nyelvünkön írt szertartás-könyv egy lapja, a „Halotti Beszéd”, a Pray-kódex táblájába.

Mivel a keleti és a nyugati keresztény egyházak között áthidalhatatlan volt az ellentét, azért a nyugati egyház, ha olyan területen jutott hatalmi befolyáshoz, amely azelőtt a keleti egyházhoz tartozott, ennek még a nyomait is kiirtotta. Magyarország pedig ilyen terület volt.

 Mindezekből megvilágosul az a tényállás, hogy nem voltunk sem barbárok, sem pogányok, mert a civilizáció első ismérve az írásbeliség, amiben megelőztük Európa népeit. A X. században, amikor a latin abc-írásrendszert, annak betűit, ránk erőszakolták, előtte a rovásírásunkat ki kellett irtaniuk, ezért azt kell mondanunk, hogy népünket írástudó népből írástudatlan néppé alacsonyítottak, mert az elfogadott latin írás elégtelen lett nyelvünk helyes rögzítésére. Így aztán a magyarul nem tudó „hittérítőink” még jó indulattal sem tudták helyesen rögzíteni szavainkat. Ennek egyenes következménye lett a Halotti Beszédben fennmaradt írásemlékünk.

„Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por ës homou vogymuk.

Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot…”

 Ezt a kultúrapusztítást, ősi írásunk tűzzel-vassal való elpusztítását pápai rendelettel hajtatták végre. Nekünk, magyaroknak a rovásírásunk elhagyása, elvesztése, feladása ezer évre vetette vissza népünket a fejlődésben, mert hosszú idő kellett, míg rendeztük a zavart, amit az új latin abc előidézett.

Arra is frappáns bizonyítékot kaptunk, hogy a Kárpát-medence nem egy néptelen, hanem ősidőktől magyar nyelvű, nagyszámú népességtől lakott terület volt. Pannónia népe, a mai nevén Dunántúlon, a kelet-római vallás elkötelezett követője volt, és ennek következtében zúdult rá a nyugat-római Keresztény Egyház pusztító bosszúja, mivel a keleti és a nyugati kereszténység ez időben kíméletlen harcban állt egymással a hatalom megszerzéséért.

*****