A szabadságharcot legyőzni nem tudták, csupán fegyverletételre kényszerítették

Amikor a temesvári katasztrófáról s az ottani magyar fősereg felbomlásáról Guyon tábornok meghozta Aradra az írásos jelentést, Kossuth azt minden megjegyzés nélkül küldte át Görgeynek. Akiről pedig tudta, hogy ilyen körülmények között nem folytathatja az immár értelmetlennek tűnő harcot. Az ország különböző részein szétszórt honvédcsapatok egyesítésére nem volt mód. Az egyetlen, Aradnál harcba vethető magyar sereget, a Görgeyiét, két oldalról már harapófogóba zárással fenyegette az óriási túlerőben levő orosz és osztrák sereg. Sajnos, már a fegyverletételt sem lehetett feltételekhez kötni. Ennek a nagyon népszerűtlen, gyászos aktusnak a felelősségét Kossuth, akivel az ellenség nem tárgyalt volna, Görgeyre ruházta át.

Kossuth 1849. augusztus 11-én a kormánynak ott jelen lévő tagjaival együtt lemondott, s a polgári és katonai hatalmat Görgeynek adta át. A nemzethez szóló kiáltványában ezt így indokolta: „a szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.” Remélte, hogy ha õ már nem, Görgey még tehet valamit szegény hazánk nemzeti „státuséletének” megmentéséért.

Kossuth a török földre menekülés útját választotta. Görgey viszont nem akart menekülni az országból, még ha életével kell is fizetnie az itthon maradásért. A fegyverletétel előtt két nappal levélben azt írja Rüdiger orosz tábornoknak, hogy csak az oroszoknak hajlandó magát megadni, mert bízik a cár nagylelkűségében: „az számos derék bajtársát az orosz cár nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és a magyar nemzetet az osztrákok szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek, annak áldozatja” – jegyzi meg levelében.

Szkicsák-Klinovszky István: Világosi fegyverletétel

Ezen a napon – a kényszerű hatalomátvételt jelezve – Görgey Artúr is kiáltvánnyal fordul a néphez, figyelmeztetvén a polgári lakosságot, hogy az előállt súlyos helyzetben legjobb, ha békésen várják otthonukban és munkájuk mellett a kibontakozást. Görgey kiáltványa ezekkel, a mondatokkal zárul: „Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!” 

Az orosz túlerő előtt meghajolni kevésbé tűnt megalázónak, mert ha Görgey az osztrákok előtt teszi le a fegyver, akik a magyar alkotmány fő megtámadói voltak, akkor az annak is a beismerése lett volna, hogy csak egy egyszerű lázadásról van szó. Nem egy nemzet szabadságharcáról. Egyébként a fegyverletételről nem maga Görgey, hanem egy tábornokokból és törzstisztekből álló nyolcvantagú haditanács döntött Aradon. Görgey ismertette az egybehívottak előtt a súlyos helyzetet, felolvasta Rüdigerhez írott levelét.

Azután kiment, rájuk bízta az állásfoglalást. Hamarosan megvitték neki a választ: mindnyájan a fegyverletételre szavaztak, mégpedig kettő kivételével. Arra, hogy ez az oroszok előtt történjék. Csak ekkor indult a levéllel egy küldöttség Rüdiger táborába.

1849. augusztus 13-án délután ment végbe a fegyverletétel az Aradtól húsz kilométerre lévõ Világos mellett. Görgey érdeme, hogy a magyar szabadságharc nem fejvesztett bomlással fejeződött be! Hanem harmincezer magyar katona fegyelmezett, szomorú, de fájdalmasan ünnepélyes csapatszemléjével. A katonák a búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat.

Görgey utoljára még ellovagolt hűséges katonái előtt, az ugyancsak lovon érkező orosz Rüdiger gróf tábornokot és törzskarát fogadva. Egy ott jelen volt orosz tiszt – Drozdov – utólag így írja le, mit történt azután! „Amint a gróf eltávolodott, Görgey a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét. De egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő Éljen Görgey! kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: Isten veled, Görgey! – Isten veled, Görgey! – ismételte az egész hadsereg”.

Az utóbbi több mint százötven évben rengetegen nyilatkoztak gyalázkodva a világosi fegyverletételről. Pedig ott egy öntudatos, emelt szívű nemzetnek a végsőkig való helytállása hirdette a jövendő számára, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. (Megjegyzem, hogy az onnan nagyon távoli Komáromban Klapka tábornok sem tudott az egész nemzetnek amnesztiát kivívni. Pedig ő az osztrákoknak adta át Komárom bevehetetlen várát.)

Világos után Görgey annyira leszámolt saját életével, hogy – mily különleges hiúság – ő szeretett volna a magyar szabadságharc fõ vértanúja lenni, akinek majd mindenki tisztelettel említi majd a nevét. Vagyis úgy gondolta: ha a győztesek a szabadságharcunk vezetői közül valakit kivégeztetnek, egyedül õ legyen az, hiszen Aradon és Világosnál a nemzet nevében õ vállalt magára minden felelősséget. Tudjuk, nem adatott meg neki a mártírhalál lehetősége, mert az oroszok nagyhatalmi presztízskérdést formáltak abból, hogy nagyhatalmi vetélytársuk, Ausztria legalább Görgeynek megkímélje az életét. Akitől az oroszok előtti fegyverletétel választása származott. Ott mindjárt a Világos utáni napokban elszakították a bajtársaitól, akiknek a felelősségre vonása a Temesvárnál győztes Haynau hatáskörébe tartozott. Görgeyinek az ausztriai Klagenfurtba való internálás lett a büntetése, ahonnan csak az 1867. évi kiegyezés után térhetett haza Magyarországra. Szívesen osztozott volna az Aradon kivégzett bajtársainak sorsában, de hiába tiltakozott az elkülönítése ellen. Romantikus egyéniség, Jókai-regényekbe illő hős volt, akinek számára az életben maradás is tragédia. 

Egyéni tragédiáját még megsokszorozta az, hogy a Törökországba menekült Kossuth – az idegen földön egyre fokozódó keserűséget érezve a szabadságharc bukása miatt – Görgeyivel szemben megfogalmazta az árulás vádját. („Árulónak nyilvánította õt azért, mivel a neki átadott hatalom birtokában nem tudta megmenteni hazánk nemzeti státuséletét”.) Az 1849. szeptember 12-i dátummal közrebocsátott vidini levélben Kossuth azt a meggyőződését fejtette ki, hogy Magyarország két nagyhatalommal szemben is meg tudta volna védeni magát, ha Görgey nem hátráltatja a kormány tevékenységét. Nagyon igaztalan vád volt a szabadságharc legtehetségesebb és legeredményesebb tábornokával szemben.

A volt kormányzó az idegen földön sürgősen visszavette kormányzói címét, mondván, hogy a lemondása Görgey árulása miatt érvénytelen. Így mindjárt nagy hatása lehetett szavának, véleményének az emigráció (a külföldre menekült magyarok) körében és közvetve Magyarországon és más országokban is. Kossuthnak Görgeyt megbélyegző vádjait sokan elhitték, különösen az aradi vértanú tábornokok október 6-i kivégzése után, látva, hogy Görgey nem volt közöttük. Persze tudnunk kell, hogy Kossuth vádjaival szemben Görgey mellett elsősorban az októberi vértanúk többsége tanúskodhatott volna, de ők már nem éltek. Görgey haláláig méltósággal viselte, amit a sors, és a külföldre menekülő sok hős rámért.

Katonai értelemben a világosi fegyverletétel mindenképpen a szabadságharc végét jelentette, még akkor is, ha Magyarország legütőképesebb hadserege tette le itt a fegyvert, ami félelmetes és megdöbbentő látvány volt. Hiszen ez a hadsereg az utolsó pillanatig megőrizte a katonai fegyelmét. Ez a hadsereg néhány héttel korábban még Ausztria és Oroszország rettegett ellenfele volt. Maga I. Miklós cár írta az orosz inváziós csapatok parancsnokának, Paszkevics varsói nagyhercegnek: „Sehogyan sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel.” Vagyis maga az orosz cár ismerte el a magyar honvédek katonai teljesítményét. És ez az a hadsereg, amelyik nem is olyan régen, 1849. július 2-án a komáromi csatában a körülbelül kétszeres túlerőben lévő császári-királyi hadsereget, amelyet akkor már Haynau irányított, kettészakította, és a centrum nélkül maradt hadsereget visszaszorította korábbi állásaiba.

Ezzel együtt is katonai értelemben a világosi fegyverletétellel véget ért ez a küzdelem. Ugyanakkor politikailag semmiképpen sem nevezhető kudarcnak, hiszen az osztrák kormány nem merte visszavonni azokat a döntő fontosságú törvényeket, rendelkezéseket, amelyeket a forradalom hozott el számunkra. Ezek legfontosabbika a jobbágyfelszabadítás volt. Számos, a polgári állam számára fontos rendszabály továbbra is érvényben maradt, és 1867-ben – természetesen egy más politikai helyzetben – Deák Ferenc és politikai köre is erre a hősies küzdelemre alapozva tudta részlegesen visszaállítani a magyar szuverenitást.

Végezetül áldottak legyenek halódó poraiban is a forradalom és szabadságharc minden polgári és katonai résztvevője, akár ismertek, akár kevésbé ismertek.

Ne feledjük Görgey tábornok kiáltványa azon részét, amely azt mondja: „az igaz ügy örökre veszve nem lehet”! 

Lőrincz Miklós

magyartudat.com